Apokalipszis

2012. február 12.

Nem tudom mit írhatnék. Nincs életjel semerről. Néha kipillantok a redőny mögül az utcára, vagy kimegyek az erkélyre, hátha látok valakit. De amit látok az inkább valami. Bolyonganak az utcákon a holtak mint az eltévelyedett lelkek. Csak ezek nem a megváltást keresik, hanem a húst. A mi húsunkat. Láttam tegnap ez egykori szomszédomat is. Géza bácsi aki mindig egy vidám, bohókás figura volt, most vastagon áztatott véres ruhában járja a köröket a ház elött. Talán épp a kutyáját sétáltatta, mikor megtámadták.

Naponta megnézem a klasszikus zombie filmeket újra és újra, mintha valami használati útmutatók lennének. De ez teljesen más mint a mozivászon. Ez itt van, tapintható, és szaga van. A szag nem jön át a képernyőn. Majd egy hete rothadnak körülöttünk ismeretlenek, családtagok, barátok, szomszédok. És a szag áthatol mindenen. Nem tudnám mihez hasonlíttani, de sosem éreztem még ilyet. Ételünk és vizünk egyelőre még van. Próbálok fegyvereket fabrikálni. tulajdonképpen, bármi ami hengeres, vagy éle, és hegye van, már a sarokba van beállítva mint majdani fegyver.

Mi lesz ha leáll a közüzem? Hiszen nincs ki üzemben tartsa, így elkerülhetetlen, hogy egyszercsak beadja az unalmast. Nem lesz víz, áram, fűtés. Odakinn éppen esik a hó, és lehet vagy -12 celsius. Már lassan a függönyből is takarót fabrikálok, felkészűlve a hidegre.

Azon gondolkodom, hogy megtisztítom a lépcsőházat. egy négyemeletes panellakás negyedik emeletén vagyunk elbarikádozva. Még 14 lakás van rajtunk kívül. Kiszámoltam, ha mindenki itthon van, akkor 31 "embert" kéne legyűrnöm. akkor a miénk lenne az egész lépcsőház. Ezt próbáltam kidolgozni tegnap, de a mersz egyelőre még elmaradt. Mind félünk. A pár hetes csecsemőn is látszik a félelem.

Ha valaki erre jár, jelezzen!

Holnap még írok.

 2012. február 10. 

Nem tudom, olvassa-e valaki ezeket a sorokat. Igazat megvallva, azt sem tudom van-e még odakinn valaki. Amit eddig csak filmekben láttunk, egy csapásra vált valóra. Ember embernek lett a farkasa, szó szerint. Én nem tudom, hogy élnek-e még, vagy már halottak. Csak azt tudom, hogy embereket esznek. Csak azt tudom, hogy veszélyesek, halálosak, és akit megmarnak, az közéjük tartozik már.

Két hete kezdődött minden. Először csak érdeklődve figyeltük a híradásokat, és nemzetünk vezetői széttárt kezekkel figyelték az eseményeket. Próbáltak magyarázatot adni arra, amire nem lehet. Miért eszi meg az egyik ember a másikat. Miféle őrület, betegség, vírus viszi rá erre az embereket. De mégis megtörtént az, amire senki soha nem gondolt. Állattá vedlett az emberiség. Az elején még nyugtattak mindenkit,hogy maradjon otthon, ne engedjen be senkit, zárkózzon be – szóltak a bölcs tanácsok. De sokan nem fogadták meg. Égett a híradó, és az internet. A világ minden tájáról jöttek a képek a totális káoszról. A hadsereg, a rendőrség mind tehetetlenek voltak. Amivel szemben álltak, arra nem készítette őket fel senki. Sokan a családjuk védelme érdekében dezertáltak, sőt fosztogató rablóbandákba tömörültek. Akiknek védenie kellett volna a lakosságot, azoktól kellett félni. Hívták a lakosságot, hogy menjünk ide, meg menjük amoda, mert ott biztonságos. Az ablakból láttam az elindulni vágyók kudarcát. Pillanatok alatt tépték szét őket a fenevadak. 

Így maradtam. A nejemmel és pár hetes gyermekünkkel. Talán féltem elindulni, talán el kellett volna. Túl sok a talán. Pár napja megszűntek a híradások, érdekes módon az infrastruktúra még működik. Van víz, villany, és az internet is megy. De kihaltak a chatszobák, nem érkeznek új felvételek a youtube-ra, nem villan fel a kis ikon, hogy emailem érkezett. Mintha egyedül lennék az internet világában. Mennyiszer kívántam ezt a fajta egyedüllétet, és most, mikor megkaptam, nem tetszik, sőt megrettent. Az nem lehet, hogy csak mi hárman vagyunk már. 

Ezért is írom most ezeket a sorokat. Talán valaki, valahol ráakad, és jelentkezik, hogy vagyunk még egy páran. Vannak, akik elég magas, elég erős barikádot emeltek, ami még kitart. Nem tudom mennyi ideig bírjuk itt ki. Elkerülhetetlennek látszik, hogy ki kelljen törnünk. 

Holnap még jelentkezem, ha másnak nem is, legalább magamnak írok.